Hogy mi köze a DM-nek a scifihez? Talán semmi. De mégis. A SF rajongói szinte kivétel nélkül vonzódnak az elektronikus zenéhez, így nagy az átfedés. Az alábbiakban a számomra legkedvesebb dalokat sorolom fel, szokásos toptízes listáimhoz hasonlóan szigorúan napi aktualitást figyelembe véve.
Stories Of Old. Nem tudom, más zenekarokra mennyire jellemző, hogy a rajongók kedvenc számai nem mindig fedik a kislemezre kimásolt, hivatalosan slágernek szánt dalok listáját. Tipikus példa a Stories: talán a lemezbemutató koncert óta talán sosem játszotta a banda, mégis a fanok egyik kedvence. Persze főleg a hímneműeké: 20 évesen baromi menő volt ittasan azt énekelni, azt gondolni, hogy I couldn’s sacrifice anything at all to love.
Még ’95-ben szerettem meg igazán; fénymásolt dalszöveggel a kézben tettem fel a korongot vagy húszszor egymás után. Tökéletesen begyakoroltam.
Told You So. Ismét egy olyan dal, ami kislemezen nem jelent meg, mégis titkos sláger lett, legalábbis hazánkban. Sokrétű elektronikus hangzás jellemzi, fülbemászó dallammal. And do those feet in modern times. A buli hevében, félmeztelenül harangozást imitálni… miközben az énekre is figyelni kell, mert könnyű elbaszni. Nem is lehet két meghallgatás után visszaadni, még a szöveggel a kezünkben sem. Sok-sok bakelit mellett eltöltött este kell a tökéletes időzítéshez.
Surrender. Ezt kevesen értik; a Surrender csak kislemezen jelent meg (az Only When I Lose Myselfen), visszhangja alig volt. Én sem igazán fogom fel, miért tetszik ennyire, de ha valaki megnézi a One Night In Paris-t, talán megérti. Azon ugyanis megtalálható, de nem a koncerten, hanem az öltözőben vették fel. Még egy furcsaság: eredetileg Dave énekli, de ezen a felvételen Martin adja elő, miközben a tükör előtt sminkel. Hátborzongató.
It Doesn’t Matter Two. Egy szám, speciális hangulattal. Gyönyörű dal. Fura dal. Például nincs benne dob, amit pedig sokan az elektronikus zene lényegének tartanak. Lófaszt. Csak egy zseni kell hozzá, mint Martin Gore, és máris működik az egész.
Szóval hangulat. Emlékszem, amikor beszereztem a Black Celebration kazettát, és a nővéremmel végighallgattuk vagy százszor, leginkább a slágerek maradtak meg bennünk. Aztán egyik este, lefekvés előtt még utoljára betettük az A oldalt. Ez az utolsó szám ott… és akkor, valahogy nagyon fura hangulata volt, amit azóta is érzek, pedig több, mint húsz év telt azóta.
It’s No Good. Slágerzene. Túlságosan ismert, márpedig egy igazi Mode-os rühelli a slágerzenét. Persze nem arra született, hogy egy ötvenes háziasszony erre kevergesse a levest, de valahogy mégiscsak sláger. És nagyon szeretem, a klipje is fasza.
A dalról persze a fénykorom jut eszembe, amikor a Rák Café diszkójában színpadon állok, odalent száz ember táncol, én meg fent táncolok és pléjbekkelek, Dave-frizurával és motorosdzsekiben. Született sztárnak éreztem magam.
Halo. Megint egy nemhivatalos sláger. A Halo langyosan kezdődik (You wear guilts…). Aztán az első pár versszak után beindul, ami olyan hatású, hogy most, írás közben is lúdbőrzik a hátam. A klipje felér egy földindulással, Dave a világ legerősebb embereként pózol.
Ice Machine. Korai Mode, ipari hangulattal, számomra érthetetlen szöveggel. Nagyon jó énekelni. Van egy kalózverziója, koncerten vették fel, még gyors ütemmel adták elő. Nekem úgy még jobban tetszik.
Behind The Wheel. Egyszerűen zseniális, ahogy elkezdődik. Felejthetetlen élmény, ahogy felépül a különböző hangokból a dallam. Nagyon jó játék a számot tízszer végighallgatni, mindig más hangra figyelni. Egyszer olvastam Martin nyilatkozatát, hogy mekkora munka volt a sok sávot összeilleszteni (elnézést kérek a hangstúdiósoktól, ha rosszul fogalmaztam).
A tökéletest is lehet tetézni, mutatja Anton Corbijn. A dal videója megduplázza az örömöt. Természetesen fekete-fehér. Most éppen ülök, és keresem a szavakat, de nem találok. Aki nem tudja, miről beszélek, nézze meg a youtube-on. My little girl… drive anywhere.
Blasphemous Rumours. Jó kis csörömpölős zene, ez az első benyomás. Aztán a szöveg. Maga a megtestesült lázadás, legalábbis amit egy tizenéves elképzel (…but I think that God has a sick sense of humour, and when I die, I expect to see him laughing). Nagyon ütős a kontraszt a dal lassú és gyors részei között. Martin ismét remekel; egyetlen számba több ötletet halmoz, mint egy átlagos zeneszerző teljes pályafutás alatt.
Stripped. Visszafogottan kezdődik, mintegy előrejelezve, mi jön utána. Come with me, into the trees. Martin bevisz az erdőbe. Aztán az első refrén után elszabadul a pokol. Villanófény, extázis, tánc. Csakis buliban lehet teljesen kiélvezni a számot. Mozgásra ingerel. Ha nem tudunk táncolni a dal hallgatása közben, veszélyes lehet: olyan energia van benne, hogy kedvünk van szétverni bármit. Az egész művön végigívelő, egyszerű szintidallamok elemi ösztönt szabadítanak fel. Abba is hagyom.
Suffer Well. Volt idő, amikor a Violatort tartottam az utolsó igazi DM-albumnak. A többi az „új Mode”, sokak számára akkor ért véget a rajongás. Párszor én is meginogtam, de néhány dal helyrerakta az egyensúlyt bennem. Ilyen a Suffer Well. Klasszikusan felépülő Gore-hangzás, Dave ismét az elemében. A Suffer well jó. Még ha a fő dallam gitárból tör elő, akkor is.
An angel led me when I was blind. Fasza. A klip meg frenetikus, welcome back, Anton.
Természetesen sokminden kimaradt. Egyszer talán írok még a Never Let Me Down again-ról, a Little 15-ről, a More Than a Party-ról, vagy az It’s Called A Heart-ról. Addig is hallgassátok, nézzétek a fentieket. Hátha egyszer összefutunk egy DM-buliban.
