Az idei adás érdekessége a „válogatott” előadók színre lépése volt; a résztvevők kieséses, zsűris, szavazós rendszerben maradtak talpon, és tényleg az adott szerepre leginkább megfelelő személy játszhatta az időtálló karaktereket. Ki is tettek magukért, profi módon oldották meg a dolgukat. Persze az ember hajlamos ilyenkor összehasonlítani. És tényleg: bár tudom, hogy Feró, Bill és Vikidál elérhetetlen magasságba tette a lécet, azért valaki átugorhatná már, mint ahogy az Istvánt játszó alak tette.

Elveimmel ellentétben az idén nem vártam meg az előadás végét, mennem kellett a várba, ahol Bikini koncert szórakoztatta az egybegyűlteket. Jó sokan voltunk, karonülőtől az őszes halántékúig, hézagmentesen kitöltöttük a várudvart. Kicsit tartottam a dologtól, Dénagy mégiscsak nagypapakorú már, meg aztán jó tíz éve belefutottam egy tátogós hakniba is. De nem kellett csalódnom. Lajos magára rángatta a bőrnacit, és a régi fényében pompázott. Előkerültek a régi slágerek, meg pár, számomra ismeretlen új dal is. Külön élvezet volt a szólógitáros srác virtuóz játéka. A végén még a polgármesterünk is színpadra állt, és meghallgathattuk a Közeli helyeken duett-verzióját (képzeljétek el ugyanezt demszkyvel…).

Mára bedugult a fülem, fáj a torkom és másnapos vagyok.

A szembenállás többféleképpen jelentkezhetett, rajtam szerencsétlen módon a hosszú haj viselésének átka csapódott le. Apám (a főhippi) tabuként kezelte a hajnyírás fogalmát, és bár ma már nem érint közvetlenül, megkésett Lennonként még manapság is akként kezeli, nem véve észre, hogy még Szörényi Levente is a rövidre esküszik jó húsz éve. Azonban a hetvenes években még szimbiózisban éltem a szüleimmel, és ők, gondviselőként legfeljebb a szemöldök vonalában engedélyezték a fejszőrzet ritkítását, ami idétlen apródfrizurát eredményezett.

Akkor még természetes-szőke voltam; s mikor ártatlan, aranybarna szemeimet a nagyvilágra nyitottam, mindenki áhítattal rebegte: milyen szép kislány!

Persze, furcsa volt, hogy a többi zsivány rövid hárét viselt, de megnyugtatott a tény, hogy a szüleim a Világ Legokosabb Emberei, és tudják, mit csinálnak. Amikor a haverok arról faggattak, miért e hosszú haj, csak tudálékosan mosolyogtam, holott fingom se volt, miért kell lánynak látszanom.

Ahogy múltak a nyolcvanas évek, egyre kevésbé viseltem a szülői terrort. Bár otthonról tudtam, hogy felnyírt frizurát csak a buzik hordanak, azért megkísértett a gondolat, hogy miként állna nekem Dave Gahan haja. A kilencvenesekben aztán kipróbáltam, és úgy is maradtam.

Tehát mikor nemrég anyám azt kérdezte: ugye hagyjátok Mártonka haját hosszúra nőni, válasz helyett a nullásgépért nyúltam.

Mert tudjátok: az ész a fontos. Meg a haj.

A modernnek, barátságosnak nehezen titulálható siklósi kórházban egy kedvesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nővér fogadott, majd felébresztette az ügyeletes orvost. Az a legkisebb odafigyelés és jóindulat nélkül beledöfött Marci combjába egy szurit, még arra sem vette a fáradságot, hogy a vattát utána odaszorítsa, vagy odaragassza, mára be is kékült. Minden mozdulatán látszott, minél hamarabb túl akar esni rajtunk, hogy visszamehessen aludni. Meg se hallgatott, elhadarta a felírt gyógyszerek adagolását, majd eltűnt.

A következő meglepi a gyógyszertárban ért: az ügyeletest nem lehetett elérni. Gondolom, a legnagyobb nyugalomban aludt, holmi csengetés nem zavarta. Reggel egy kipihent patikussal találkoztunk ugyanott, aki közölte, hogy légköri zavarok (sic!) miatt általában nem működik a csengője. Anyád.

Elhiszem, hogy Mengele, majd Mangalica működése után minden a legnagyobb szarban van, fejetlenség, káosz és pénztelenség uralkodik az egészségügyben. De kedves doktor- és asszisztensnő, tisztelt patikus uram! Valaha valamire felesküdtetek, és ezt kurvára nem kéne elfelejteni!

2008.,  Európa

Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot. Tudom, hogy nem fősodor, meg leszálló ág, meg minden – legalábbis amiket másoktól olvastam – nekem mégis ez a kedvencem tőle (valaki egyszer megmondhatná, hogy hivatalos indok szerint mi a nem jó benne). 15 pont.

László Zoltán: Keringés. Határozottan örömteli, hogy végre az új generáció is tud színvonalat produkálni. Bár ez itt nem a részletes kritika helye, egyéb híján pár gondolat a kötetről. László Zoltán remek hangulatkeltő, már-már túlságosan is patikamérlegen kiszámított az adagolás, kvázi érezni, hogy mikor játszik az olvasóval, hogy az végképp felcsigázva érezze magát. Profi munka.

Nagyon tetszettek még a környezet leírásai, totálisan ott voltam olvasáskor. Viszont a vége kicsit elnagyolt; a remek, letehetetlen első kétharmad után nagyobb durranásra számítottam. Magas volt a léc, amit László Zoli magának tett fel a könyv elejével . Ezzel együtt is 15 pont.

Brendon Hackett: Poszthumán döntés. Egyszerűen fasza. Elgondolkodtató és érdekes, továbbá – nem utolsósorban – remekül van megírva. Csak ezt olvastam Hackett-től, és saját véleményét tekintve nem is fogok lecsapni a korábbi írásaira. 15 pont.

Gáspár András: Kiálts farkast! Nem mai sütés, ennek ellenére nem akaródzott a közelmúltig a kezembe venni, eddig már a második kiadást is láttam a boltokban. Aztán valahol – talán az sfblogs-on? – olvastam róla, és beszereztem. Az első kiadást, netről. Nem bántam meg, de gondolom, ez várható fordulat, különben nem szerepelne itt. 10 pont.

Nemere István: Mintha ember lennél. Modern mese Kolumbusz híres útja alapján. Olyan húsz éve olvastam utoljára, akkor nagyon tetszett. Most már nem merem újra elővenni, maradjon csak a kedves élmény. 10 pont.

Lőrincz L. László: Föld alatti piramis. Szintén retró, szintén jó régen, de azért nem húsz év. Maradjon meg ez is kellemes emlékként, 10 pont.

Dévényi Tibor: Pannónia űrbázis. Egy csapat gyerek, akik akaratlanul nehéz helyzetbe hozzák az országot. Figyelitek a párhuzamot dicső vezetőinkkel? Bár náluk még a szándékosságot sem zárom ki. A regény a Roburban jelent meg, és imádtam (mind az írást, mind a Roburt). 10 pont.

Bogáti Péter: Az utolsó ember. Az utolsóemberes sztorik mindig nagyon elgondolkodtatnak. Természetesen a főhős szerepébe képzelem magam, hogy mit tennék, mit ennék, mit innék (mennyit innék), hová mennék, mennyit autóznék. Meg hogyan keresnék nőt, feltéve, ha tényleg maradt legalább mutatóba egy-két példány, mert ebben ugye nem lehetek biztos. Bogáti regénye a legjobb utolsóemberes regény. 15 pont.

Egy ilyen munkanap-szombat délelőttjén szinte csak a setétebbik rassz képviselői válogatnak a teszkóban, meg én. Előbbi népcsoport jelenlétét mondjuk már a parkolóban levágtam, lévén tele volt új Swiftekkel. A helyi Suzuki-kereskedés alighanem csődbe is menne nélkülük; a 120 hónap és az előleg nélküliség varázslatos elegyet alkot, és rendkívül kívánatossá teszi számukra a portékát.

Bent egy jót kocsikáztunk Marcival; számára igazi autós élmény a bevásárlókocsiban ülni, főleg, hogy apa másnapos, és brümmögve ide-oda szlalomozik. Vettünk a babának háztartási kekszet, meg almát. Utóbbi termék válogatásánál megkérdeztem egy gyümölcsöt pakolászó eladóhölgyet, hogy melyik fajtát ajánlja, ha puhábbat keresek.

– Nem tudom – mondta, miközben rám sem nézett, majd elosont. Így jonagoldot vettem, mert tetszett a színe. Persze vettem sört is, mert sört mindig kell venni.

A játékosztályon elővettem nagyszerű szülői képességemet, és csak egy kisautó vásárlását engedélyeztem Mártonnak (fiam ugyanis autórajongó). Elétettem kettőt, egy sárga Cayenne-t, meg egy piros Minit, majd választásra szólítottam fel. Baba elővette nagyszerű választási képességét, és igyekezett mindkettőt megragadni egy kézzel. Végül a Mini mellett döntött; úgy tűnik, bukik a piros autókra, mert ez már a harmadik.

(szerencsére a teszkós kisautók pénztárcabarát vételárral bírnak. Minőségük mindemellett meglepően jó. A régi Matchbox-rajongók sírva konstatálják, hogy ha a klasszikus márka ilyet produkált volna fénykorában, bizonyára nem megy csődbe)

Márton 14 hónapos. Már most erősen érdeklődik a számítástechnika vívmányai irányába; ez egyelőre a nagy, fényes ON/OFF, és a kisebb, de szintén fényes, és ezáltal igen vonzó Reset gomb heveny nyomkodásában merül ki – mindkettő szem- és mancsmagasságban helyezkedik el. Mivel nem használt a szép szó, az ütlegelést meg nem tartom szerencsés nevelési módszernek, egy biztonsági rendszer kiagyalását tartottam célravezetőnek.

Az elkészítéséhez szükség volt néhányszor tíz centi dekorfóliához (ezt a munkahelyemről lovasítottam meg), csíkokra vágva és a megfelelő helyre ragasztva bevált szisztémát alkotnak. A gombok kis mélyedésben lapulnak, így a feszes fólia ellenáll az apró, kíváncsi ujjacskák matatásának.

Felmerülhet a kérdés: a szülők vajon hogyan képesek működésre bírni a kompjútert? Talán leginkább itt érhető tetten az alkotó zsenialitása: a fólián, a gomb közepével szinkronban milliméter törtrészével mérhető nyílást biztosított, ahol egy fogvájó benyomásával elindítható a gép.

Elsőként Philip K. Dicket említem; nem mintha erősorrendbe tenném a pontozottakat, csak ő jutott először eszembe. Sorolhatom az okokat: az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról?, az Ember a fellegvárban, az Ubik, a Palmer Eldritch három stigmája, a Valis, estébé. Nem szoktam ennyi pontot adni  a toptízes listáimon, de most megteszem: 30 pont Horselover Fat-nek .

Frederik Pohl is megkapja a maga jól kiérdemelt pontjait. Először is az Átjáróért, aztán az Átjáró folytatásaiért, végül szkeptikus, el nem kötelezett szemléletmódjáért. 20 pont, Fred!

A Sztrugackij fivérek – gondolom – egy kalap alatt indulnak a versengésben. Kiváltó okként az Egymilliárd évvel a világvége előtt, a Piknik az árokparton, a Bíborszínű felhők bolygója, és kölyökkori kedvencem, a Kölyök szerepelnek. 20 pont.

Szintén áldott gyermekkorom köszön vissza Verne Gyula (jé: Gyula és külföldi? ) szeretetében; nálam Jules múlhatatlan érdemeket szerzett az olvasás megkedveltetésében. 10 pont.

Lassan elfogynak a kiadható pontok, így gyorsan letudom a kötelezőt: 5-5 pont jár Isaac Asimovnak, Arthur C. Clarke-nak, Frank Herbertnek és Robert Heinlein-nek, a magyarázatoktól esetükben eltekintek.

És végre ismét olyan kategória, ahová tudok is írni valamit.

A Legjobb SF könyvek, novellák, szerzők; azaz a műfaj színe-java kerül terítékre, remélhetőleg az előző fordulónál magasabb részvételi aránnyal. Nem tudom, más blogger hogy áll e témában, a magam részéről nagy belső örvendéssel egybekötve nekikezdek.

Az új kiírás legelső kategóriája a kedvenc hazai SF szerzőkre kíváncsi. Ugyan a szabályzat nem rendelkezik a sorrendről, de sikerült a legnehezebb, talán legtöbb vitát kiváltó kérdést tenni az első helyre. Nehéz, mert az alkotók egy része itt van köztünk. Nehéz, mert az alkotók másik része nincs itt. Mindegy, kívülállóként talán könnyebb dolgom van listát alkotni, mint egy rendszeresen ide írogató, egyébként aktív SF szerzőnek.

Innen nézve úgy tűnik, kétfelé bontható a hazai SF-élet: a társadalmunk szinte minden területét kettéosztó rendszerváltozás számomra is mérföldkő: ha minőségre, mennyiségre nem is, de valamiféle időrendi szempont szerint elkülönül a két éra. Az én generációm számára fokozottan; boldogult gyermekkoromat még ott töltöttem, felnőttnek nevezhető létezésem az új módi szerint alakul.

A fenti tétel a SF szempontjából a következőképpen érhető tetten: a „nagy öregek” más megítélés alá esnek. Mondok egy példát: lehet-e Botond-Bolics Györgyön számonkérni a Vénuszt illető tárgyi tévedéseket? Ugye nem. Ha azonban László Zoltán ma az Esthajnalcsillagon élő szárnyas lényekről írna…

Apropó László Zoltán. Ő ugye a magyar SF új reménysége, és személyében meg is kezdem a pontozást: 17 egységet adok néki, regényei, valamint az általam olvasott novellája alapján (ami a Galaktikában jelent meg).

Rögtön utána jelölöm Brendon Hackettet, alias Markovics Botondot. Ugyan egyetlen elolvasott Hackett-mű után (a Poszthumán döntés) felelőtlenségnek tűnik 13 ponttal jutalmazni, jusson eszünkbe: a toptíz egy igen szubjektív műfaj, ami abszolút pillanatnyi állapotokat tükröz. Az új generációból csak kettejüknek adtam pontot. A miértekről nem írok, elvégre ez egy kedvenc-lista (pár éve a solaria.hu-n vitába keveredtem egy illetővel, aki[nek akkori véleménye] szerint a hazai SF halott. Akkor azt válaszoltam: csak tetszhalott, és feltámadásra vár. Most úgy tűnik – legalábbis a fenti versenyzőket tekintve –, hogy nekem volt igazam).

Kikerülhetetlen tényező Nemere István. Rekorder írónk a SF műfajában is letette névjegyét: a Terra, a Holtak harca, a Mintha ember lennél, a Triton-gyilkosságok, és még számos (számtalan?) fantasztikus regény írójáról beszélünk. Bár írásainak színvonala az utóbbi években megkopott (vagy csak én öregedtem ki az ifjúsági regényekből ), tizenévesen nagyon sok boldog, olvasással eltöltött órát köszönhettem neki. 14 pont.

Hasonló helyzetben van Lőrincz L. László is. Korai kötetei sokkal magasabb színvonalat feltételeztek, mint a végeláthatatlan, egykaptafás Leslie L. Lawrence-kötetek. A tipikus LLL-olvasó már el is felejtette az olyan kivételeket, mint az Üvöltő bika, a Föld alatti piramis, vagy a Nagy kupola szégyene, és az új smithandwessonos sztorira vár (egy dedikáláson a mögöttem álló matróna döbbenten nézte a Kozmoszos könyveimet, alig értve, mi a frászt keresek én ott). 14 pont jár LLL-nek is.

20 egység adatik Zsoldos Péternek. Talán vele kellett volna kezdenem a nagyöreges részt, de a könyvespolcomon előbb jöttek szembe a többiek. Zsoldos SF-életműve könnyen áttekinthető, és szinte csak remekműveket tartalmaz. Nekem a Holtak nem vetnek árnyékot az egyik kedvencem; azért emelem ki, mert sokaknak éppen ez a mű lóg ki a sorozatból – negatív irányban. A belőle készült rádiójátékkal rongyosra hallgattam a hangkártyát.

Adok 8 pontot Szentmihályi Szabó Péternek, főleg az „Isten halott” novellájáért, a maradék hatot Gáspár Andrásnak tartogattam, a „Kiálts farkast!”- ért.

A végén jutott eszembe Dévényi Tibor (a Hová tűnt Artúr?, valamint a Pannónia Űrbázis remekművekért), miatta újra kellett osztanom a pontokat. Tehát levontam X-től ötöt, meg Y-tól még négyet, és össze is jött DT 8 pontja .