Skip és SF

Jó sokat vártam ezzel a posttal; egyrészt szeretek minden gondolatot, meg listát jól megrágni, másrészt így könnyebben tudok ötleteket lopni a többiektől. Ezáltal az összesítést végzők szemében szerintem sikerül előlépnem a legutáltabb bloggerré, mint a legnehezebben összekaparható véleményt kinyilvánító alak. Dolgozzanak is meg érte – sajnos kevesen írunk toptízeket, így ezúton is buzdítanék mindenkit, aki nem. Tehát most a legjobb magyar SF könyvek következnek, jól átgondolva.

Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot. Tudom, hogy nem fősodor, meg leszálló ág, meg minden – legalábbis amiket másoktól olvastam – nekem mégis ez a kedvencem tőle (valaki egyszer megmondhatná, hogy hivatalos indok szerint mi a nem jó benne). 15 pont.

László Zoltán: Keringés. Határozottan örömteli, hogy végre az új generáció is tud színvonalat produkálni. Bár ez itt nem a részletes kritika helye, egyéb híján pár gondolat a kötetről. László Zoltán remek hangulatkeltő, már-már túlságosan is patikamérlegen kiszámított az adagolás, kvázi érezni, hogy mikor játszik az olvasóval, hogy az végképp felcsigázva érezze magát. Profi munka.

Nagyon tetszettek még a környezet leírásai, totálisan ott voltam olvasáskor. Viszont a vége kicsit elnagyolt; a remek, letehetetlen első kétharmad után nagyobb durranásra számítottam. Magas volt a léc, amit László Zoli magának tett fel a könyv elejével . Ezzel együtt is 15 pont.

Brendon Hackett: Poszthumán döntés. Egyszerűen fasza. Elgondolkodtató és érdekes, továbbá – nem utolsósorban – remekül van megírva. Csak ezt olvastam Hackett-től, és saját véleményét tekintve nem is fogok lecsapni a korábbi írásaira. 15 pont.

Gáspár András: Kiálts farkast! Nem mai sütés, ennek ellenére nem akaródzott a közelmúltig a kezembe venni, eddig már a második kiadást is láttam a boltokban. Aztán valahol – talán az sfblogs-on? – olvastam róla, és beszereztem. Az első kiadást, netről. Nem bántam meg, de gondolom, ez várható fordulat, különben nem szerepelne itt. 10 pont.

Nemere István: Mintha ember lennél. Modern mese Kolumbusz híres útja alapján. Olyan húsz éve olvastam utoljára, akkor nagyon tetszett. Most már nem merem újra elővenni, maradjon csak a kedves élmény. 10 pont.

Lőrincz L. László: Föld alatti piramis. Szintén retró, szintén jó régen, de azért nem húsz év. Maradjon meg ez is kellemes emlékként, 10 pont.

Dévényi Tibor: Pannónia űrbázis. Egy csapat gyerek, akik akaratlanul nehéz helyzetbe hozzák az országot. Figyelitek a párhuzamot dicső vezetőinkkel? Bár náluk még a szándékosságot sem zárom ki. A regény a Roburban jelent meg, és imádtam (mind az írást, mind a Roburt). 10 pont.

Bogáti Péter: Az utolsó ember. Az utolsóemberes sztorik mindig nagyon elgondolkodtatnak. Természetesen a főhős szerepébe képzelem magam, hogy mit tennék, mit ennék, mit innék (mennyit innék), hová mennék, mennyit autóznék. Meg hogyan keresnék nőt, feltéve, ha tényleg maradt legalább mutatóba egy-két példány, mert ebben ugye nem lehetek biztos. Bogáti regénye a legjobb utolsóemberes regény. 15 pont.

Végre új kiírás, végre lehet újra toptízes listákat kitalálni.

És végre ismét olyan kategória, ahová tudok is írni valamit.

A Legjobb SF könyvek, novellák, szerzők; azaz a műfaj színe-java kerül terítékre, remélhetőleg az előző fordulónál magasabb részvételi aránnyal. Nem tudom, más blogger hogy áll e témában, a magam részéről nagy belső örvendéssel egybekötve nekikezdek.

Az új kiírás legelső kategóriája a kedvenc hazai SF szerzőkre kíváncsi. Ugyan a szabályzat nem rendelkezik a sorrendről, de sikerült a legnehezebb, talán legtöbb vitát kiváltó kérdést tenni az első helyre. Nehéz, mert az alkotók egy része itt van köztünk. Nehéz, mert az alkotók másik része nincs itt. Mindegy, kívülállóként talán könnyebb dolgom van listát alkotni, mint egy rendszeresen ide írogató, egyébként aktív SF szerzőnek.

Innen nézve úgy tűnik, kétfelé bontható a hazai SF-élet: a társadalmunk szinte minden területét kettéosztó rendszerváltozás számomra is mérföldkő: ha minőségre, mennyiségre nem is, de valamiféle időrendi szempont szerint elkülönül a két éra. Az én generációm számára fokozottan; boldogult gyermekkoromat még ott töltöttem, felnőttnek nevezhető létezésem az új módi szerint alakul.

A fenti tétel a SF szempontjából a következőképpen érhető tetten: a „nagy öregek” más megítélés alá esnek. Mondok egy példát: lehet-e Botond-Bolics Györgyön számonkérni a Vénuszt illető tárgyi tévedéseket? Ugye nem. Ha azonban László Zoltán ma az Esthajnalcsillagon élő szárnyas lényekről írna…

Apropó László Zoltán. Ő ugye a magyar SF új reménysége, és személyében meg is kezdem a pontozást: 17 egységet adok néki, regényei, valamint az általam olvasott novellája alapján (ami a Galaktikában jelent meg).

Rögtön utána jelölöm Brendon Hackettet, alias Markovics Botondot. Ugyan egyetlen elolvasott Hackett-mű után (a Poszthumán döntés) felelőtlenségnek tűnik 13 ponttal jutalmazni, jusson eszünkbe: a toptíz egy igen szubjektív műfaj, ami abszolút pillanatnyi állapotokat tükröz. Az új generációból csak kettejüknek adtam pontot. A miértekről nem írok, elvégre ez egy kedvenc-lista (pár éve a solaria.hu-n vitába keveredtem egy illetővel, aki[nek akkori véleménye] szerint a hazai SF halott. Akkor azt válaszoltam: csak tetszhalott, és feltámadásra vár. Most úgy tűnik – legalábbis a fenti versenyzőket tekintve –, hogy nekem volt igazam).

Kikerülhetetlen tényező Nemere István. Rekorder írónk a SF műfajában is letette névjegyét: a Terra, a Holtak harca, a Mintha ember lennél, a Triton-gyilkosságok, és még számos (számtalan?) fantasztikus regény írójáról beszélünk. Bár írásainak színvonala az utóbbi években megkopott (vagy csak én öregedtem ki az ifjúsági regényekből ), tizenévesen nagyon sok boldog, olvasással eltöltött órát köszönhettem neki. 14 pont.

Hasonló helyzetben van Lőrincz L. László is. Korai kötetei sokkal magasabb színvonalat feltételeztek, mint a végeláthatatlan, egykaptafás Leslie L. Lawrence-kötetek. A tipikus LLL-olvasó már el is felejtette az olyan kivételeket, mint az Üvöltő bika, a Föld alatti piramis, vagy a Nagy kupola szégyene, és az új smithandwessonos sztorira vár (egy dedikáláson a mögöttem álló matróna döbbenten nézte a Kozmoszos könyveimet, alig értve, mi a frászt keresek én ott). 14 pont jár LLL-nek is.

20 egység adatik Zsoldos Péternek. Talán vele kellett volna kezdenem a nagyöreges részt, de a könyvespolcomon előbb jöttek szembe a többiek. Zsoldos SF-életműve könnyen áttekinthető, és szinte csak remekműveket tartalmaz. Nekem a Holtak nem vetnek árnyékot az egyik kedvencem; azért emelem ki, mert sokaknak éppen ez a mű lóg ki a sorozatból – negatív irányban. A belőle készült rádiójátékkal rongyosra hallgattam a hangkártyát.

Adok 8 pontot Szentmihályi Szabó Péternek, főleg az „Isten halott” novellájáért, a maradék hatot Gáspár Andrásnak tartogattam, a „Kiálts farkast!”- ért.

A végén jutott eszembe Dévényi Tibor (a Hová tűnt Artúr?, valamint a Pannónia Űrbázis remekművekért), miatta újra kellett osztanom a pontokat. Tehát levontam X-től ötöt, meg Y-tól még négyet, és össze is jött DT 8 pontja .

Hogy mi köze a DM-nek a scifihez? Talán semmi. De mégis. A SF rajongói szinte kivétel nélkül vonzódnak az elektronikus zenéhez, így nagy az átfedés. Az alábbiakban a számomra legkedvesebb dalokat sorolom fel, szokásos toptízes listáimhoz hasonlóan szigorúan napi aktualitást figyelembe véve.

Stories Of Old. Nem tudom, más zenekarokra mennyire jellemző, hogy a rajongók kedvenc számai nem mindig fedik a kislemezre kimásolt, hivatalosan slágernek szánt dalok listáját. Tipikus példa a Stories: talán a lemezbemutató koncert óta talán sosem játszotta a banda, mégis a fanok egyik kedvence. Persze főleg a hímneműeké: 20 évesen baromi menő volt ittasan azt énekelni, azt gondolni, hogy I couldn’s sacrifice anything at all to love.

Még ’95-ben szerettem meg igazán; fénymásolt dalszöveggel a kézben tettem fel a korongot vagy húszszor egymás után. Tökéletesen begyakoroltam.

Told You So. Ismét egy olyan dal, ami kislemezen nem jelent meg, mégis titkos sláger lett, legalábbis hazánkban. Sokrétű elektronikus hangzás jellemzi, fülbemászó dallammal. And do those feet in modern times. A buli hevében, félmeztelenül harangozást imitálni… miközben az énekre is figyelni kell, mert könnyű elbaszni. Nem is lehet két meghallgatás után visszaadni, még a szöveggel a kezünkben sem. Sok-sok bakelit mellett eltöltött este kell a tökéletes időzítéshez.

Surrender. Ezt kevesen értik; a Surrender csak kislemezen jelent meg (az Only When I Lose Myselfen), visszhangja alig volt. Én sem igazán fogom fel, miért tetszik ennyire, de ha valaki megnézi a One Night In Paris-t, talán megérti. Azon ugyanis megtalálható, de nem a koncerten, hanem az öltözőben vették fel. Még egy furcsaság: eredetileg Dave énekli, de ezen a felvételen Martin adja elő, miközben a tükör előtt sminkel. Hátborzongató.

It Doesn’t Matter Two. Egy szám, speciális hangulattal. Gyönyörű dal. Fura dal. Például nincs benne dob, amit pedig sokan az elektronikus zene lényegének tartanak. Lófaszt. Csak egy zseni kell hozzá, mint Martin Gore, és máris működik az egész.

Szóval hangulat. Emlékszem, amikor beszereztem a Black Celebration kazettát, és a nővéremmel végighallgattuk vagy százszor, leginkább a slágerek maradtak meg bennünk. Aztán egyik este, lefekvés előtt még utoljára betettük az A oldalt. Ez az utolsó szám ott… és akkor, valahogy nagyon fura hangulata volt, amit azóta is érzek, pedig több, mint húsz év telt azóta.

It’s No Good. Slágerzene. Túlságosan ismert, márpedig egy igazi Mode-os rühelli a slágerzenét. Persze nem arra született, hogy egy ötvenes háziasszony erre kevergesse a levest, de valahogy mégiscsak sláger. És nagyon szeretem, a klipje is fasza.

A dalról persze a fénykorom jut eszembe, amikor a Rák Café diszkójában színpadon állok, odalent száz ember táncol, én meg fent táncolok és pléjbekkelek, Dave-frizurával és motorosdzsekiben. Született sztárnak éreztem magam.

Halo. Megint egy nemhivatalos sláger. A Halo langyosan kezdődik (You wear guilts…). Aztán az első pár versszak után beindul, ami olyan hatású, hogy most, írás közben is lúdbőrzik a hátam. A klipje felér egy földindulással, Dave a világ legerősebb embereként pózol.

Ice Machine. Korai Mode, ipari hangulattal, számomra érthetetlen szöveggel. Nagyon jó énekelni. Van egy kalózverziója, koncerten vették fel, még gyors ütemmel adták elő. Nekem úgy még jobban tetszik.

Behind The Wheel. Egyszerűen zseniális, ahogy elkezdődik. Felejthetetlen élmény, ahogy felépül a különböző hangokból a dallam. Nagyon jó játék a számot tízszer végighallgatni, mindig más hangra figyelni. Egyszer olvastam Martin nyilatkozatát, hogy mekkora munka volt a sok sávot összeilleszteni (elnézést kérek a hangstúdiósoktól, ha rosszul fogalmaztam).

A tökéletest is lehet tetézni, mutatja Anton Corbijn. A dal videója megduplázza az örömöt. Természetesen fekete-fehér. Most éppen ülök, és keresem a szavakat, de nem találok. Aki nem tudja, miről beszélek, nézze meg a youtube-on. My little girl… drive anywhere.

Blasphemous Rumours. Jó kis csörömpölős zene, ez az első benyomás. Aztán a szöveg. Maga a megtestesült lázadás, legalábbis amit egy tizenéves elképzel (…but I think that God has a sick sense of humour, and when I die, I expect to see him laughing). Nagyon ütős a kontraszt a dal lassú és gyors részei között. Martin ismét remekel; egyetlen számba több ötletet halmoz, mint egy átlagos zeneszerző teljes pályafutás alatt.

Stripped. Visszafogottan kezdődik, mintegy előrejelezve, mi jön utána. Come with me, into the trees. Martin bevisz az erdőbe. Aztán az első refrén után elszabadul a pokol. Villanófény, extázis, tánc. Csakis buliban lehet teljesen kiélvezni a számot. Mozgásra ingerel. Ha nem tudunk táncolni a dal hallgatása közben, veszélyes lehet: olyan energia van benne, hogy kedvünk van szétverni bármit. Az egész művön végigívelő, egyszerű szintidallamok elemi ösztönt szabadítanak fel. Abba is hagyom.

Suffer Well. Volt idő, amikor a Violatort tartottam az utolsó igazi DM-albumnak. A többi az „új Mode”, sokak számára akkor ért véget a rajongás. Párszor én is meginogtam, de néhány dal helyrerakta az egyensúlyt bennem. Ilyen a Suffer Well. Klasszikusan felépülő Gore-hangzás, Dave ismét az elemében. A Suffer well jó. Még ha a fő dallam gitárból tör elő, akkor is.

An angel led me when I was blind. Fasza. A klip meg frenetikus, welcome back, Anton.

Természetesen sokminden kimaradt. Egyszer talán írok még a Never Let Me Down again-ról, a Little 15-ről, a More Than a Party-ról, vagy az It’s Called A Heart-ról. Addig is hallgassátok, nézzétek a fentieket. Hátha egyszer összefutunk egy DM-buliban.

A legutolsó mozifilmes toptíz az általam legszexisebbnek tartott színésznőket tartalmazza (másnál itt hímnemű egyedek sorakoznak; a lista többek közt ahhoz is jó támpont, hogy megállapítsuk, melyik blogger mely nem képviselője).

Denise Richards. Asszem nem kell hozzáfűznivaló. Kár, hogy a Starship Troopesrben nem vetkőzött. 30 pont.

Dina Meyer viszont vetkőzött, jár is neki 15 pontocska a muatatványért.

Van az a Star Trekes nőszemély, nem tudom a nevét. Olyan mályvaszín ruciban van, az arcán pedig valami fémbetét. Tán valami android lehet. Alakját kiemeli az egyenruha, de kíváncsi volnék, vajon egy Liptai Klaudia-féle testen miként mutatna? Vagy csak olyat vesznek fel a hajóra, akin jól áll a szett? Mivel nem vagyok a sorozat nézője, lehet, hogy hülyeséget írtam. Mindegy. 15 pont.

Leia Organa, azaz Carrie Fisher számára az örökös részvétel (és a mostani 10 pont) persze biztosítva van.

Liv Tyler. 10 pont Arwenért (ha már Gandalfot idetettem, miért ne?), de ha a GYU nem idevaló, akkor az Armageddonért (kár, hogy azt meg nem tudtam végignézni, annyira szar volt…).

Jut eszembe, rossz film: a Terminátor 3 hősnője, Christiana Loken is megér vagy 10 egységet. De Natasha Henstridge úgyszintén megérdemli a pontokat: ha valakinek semmit se mond a neve, elárulom, ő volt Sil a gyengécske Lény (Species) című alkotásban (ugye kifejlett korában, nem pedofilkodok). Szóval 10 pont Silnek.

Szar helyzetben van David Prowse: mindenki ismeri, és mégse. A pápa és Michael Jackson után talán Darth Vader a legismertebb ember a földön, de az őt megszemélyesítő színész neve az emberiség 99,9 százalékából csak vállvonogatást hoz elő (nekem is a google segítségét kellett kérnem…).

Tehát Prowse kilőve: valószínűleg máig tartó traumát okozott neki, hogy Lucas beburkolta az arcát a fekete műanyag maszkkal, megfosztva fizimiskáját a lájflong bögre-, póló-, és kóláspalack-szerepléstől. Peter Mayhew dettó, őt talpig jakszőrbe bújtatta a jó George, megalkotva Csubakkát.

Igazából bajban vagyok a SF-színész meghatározás értelmezésekor. Amelyik aktor valaha egy picikét is szerepelt egy fantasztikusnak minősíthető filmben az már jöhet? Például Mel Gibson, akit köztudottan nem SF-szereplőként tartunk nyilván? Mivel én így gondolom, ezért Mel kaphat tőlem jó sok pontot, a Jelek-ben nyújtottakért.

Aztán előhozom a konstans „mi a SF?” kérdést is, a K-Pax megemlítésével. Az alkotók ránk bízzák, Prot vajon télleg máshonnan jött, vagy csak szimplán hülye. Jómagam – hogyan is tehetnék másként? – bízom a másikdimenziós megoldásban, tehát Kevin Spacey felkerül a listára.

Jude Law: na ő mindenféle hozzáfűznivaló nélkül zseniális a Gattaca-ban, az eXistenZ-ben és az A.I.-ban.

A jó öreg Harrison Ford: kiskoromban persze és is Han Solo akartam lenni, meg akartam dugni Leiát, le akartam lézerpisztolyozni a birodalmi katonákat. De nem is ezért jelölöm, hanem a Blade Runner-ért; Ridley Scott-nak örökké hálás lehet Harry.

És persze itt leledzik Kalifornia kormányzója is. A Világtörténelem Leginkább Személyre Szabott Szerepe: Schwarzenegger és a Terminátor. A nagy melák bőrszerkóban támad, és lehastalavistáz mindenkit a színről. Bár a harmadik rész sokat ront a megítélésen, az első kettő alapján bőven Svarcié a VLSzSzSz, vele együtt a pontok. Ja, és ne feledkezzünk meg a Predatorról sem, igaz, ott Arni csak a második VLSzSzSz-ét tehette zsebre.

Újabb kérdéses szerep következik: Gandalf. Nomármost a Gyűrűk Ura szerepelhet itt? Ha nem, majd Merras-ék kihúzzák, oszt átszázalékolják a listát, jó munkát. A trilógia erőssége, hogy a karaktereket nagyon jól eltalálták külsőre. Olvasás közben, amikor elénk lép egy szereplő, elképzeljük valahogy. Aztán mikor megnéztem a mozgóképet, bámultam egy nagyot: Gandalf egyenesen az agyamból lépett elő. Igaz, hogy ezért a casting-est vagy a sminkest is dicsérhetném. No mindegy, a végén úgyis átolvasom, oszt legfeljebb nem adok Ian McKellan-nak pontot.

A végére eszembe jutott Shyamalan tuti filmje, a Sebezhetetlen. No nem Bruce „Vérestrikós” Willis odavetett félmosolya tetszett, hanem Samuel Jackson figurája. Annyira jól játszik, hogy elgondolkodtam, be kéne szerezni olyan bőrkabátot meg üvegbotot, amilyen neki van. Csak azt nem tudom, a film SF-nek számít, vagy sem. Megint a döntőbírók mérlegelnek.

Akkor a pontok (másnap):

Mel Gibson: 20 pont

Jude Law: 20 pont

Kevin Spacey: 10 pont

Ian McKellan: 10 pont

Sam Jackson (uh, tegnap kifelejtettem Mace Windut): 10 pont

Arnold Schwarzenegger: 15 pont

Harrison Ford: 15 pont