Skip és SF

Bevallom, Robert Silverberg sosem tartozott a kedvenceim közé. Azon egyszerű oknál fogva, hogy műveinek sorából mindössze egy, a Vendég a jövőből jutott el addig, hogy elolvassam. Jó tíz éve volt, és a tényen kívül, mármint hogy magamévá tettem, semmi más nem maradt meg belőle. Persze tudom, hogy Silverberg iszonyú nagy életművel rendelkező szerző, Hugo-s, Nebulás érdemekkel, az általam felettébb kedvelt Aranykorba is visszanyúló gyökerekkel. Mégis, egyetlen regénye alapján ítélkeztem. Úgy tűnik, tévedtem.

Nemrég egy „megjelent” listát vetettem össze könyvespolcom tartalmával, majd a hiányokra rákerestem egy viszonylag elérhető árú, szimpatikus átvételi lehetőséget kínáló (vidéki lévén ez sem mindegy!) online könyvárusi oldalon. Summa summarum, megszereztem Silverberg Jövőlátó Ember című opusát. Ahogy időm engedte, nekiláttam, egy olvasható, ámbár felejthető regény ígéretével. Egy oldal után érdeklődve, tíz után lelkesedve, ötven körül minden mást félretéve forgattam a lapokat. Ha nem is top 10-es, de mindenképpen elgondolkodtató, érdekfeszítő írás, amely horgonyt vetett az agyamban – semmiképpen sem fog úgy járni, mint a szerencsétlen előd. Az is előfordulhat, hogy revideálnom kell korábbi nézetemet; a régi emlék felfrissítése most sokat ígérőnek tűnik. Hátha akkor nem voltam befogadó állapotban? Mi van, ha nincs-éppen-most-semmi-jobb-sem-kéznél mottóval csak átfutottam? Vagy mint mikor az ember félálomban, két sör után bámul egy filmet, hogy altatónak használja, amiből egy mondat sem hull termékeny talajra.

A Jövőlátó Ember elsőre akár ötletregénynek is tűnhet, egy feltupírozott novellának. Nem az. Az ötlet oké, a sztochasztika, a „véletlen tudománya” a mozgatórugó, de az írás több annál, minthogy az egészet csak egy tudományág hirdetésének tartsuk. Egan Karanténja sem egyszerűen Schrödinger macskája, ugye.

Persze nem véletlenül írom ide a Karantént (merthogy nincsenek véletlenek, hi-hi). Abban a véletlen, mint sorsbefolyásoló erő megkérdőjelezése számított az egyik fő motívumnak, úgy Silverberg – nem mellesleg jóval korábbi – művében is. A sors, a karma kezében vagyunk; valaki látja, valaki nem. Aki képes érzékelni, látszólag előnyben van, de Silverberg rámutat: jobb úgy élni, ha nem látjuk az eljövendőt. Másként úgy járhatunk, mint Carvajal, az egyik szereplő, akinek életét megmérgezte a tudat, hogy semmi sem történik váratlanul. Mindent, még a saját halálának időpontját is tudja. Szürke, unalmas, begubózott életét éli, végigjárva a már számtalanszor megélt utakat. Tudását igyekszik főhősünkre hagyni, de nem erkölcsi megfontolásból, hanem mert így látta előre.

Vajon mire megy ezzel a képességgel Lew? No ez az, amiért érdemes elolvasni a könyvet!