Skip és SF

Valahogy úgy vagyok Kinggel, mint egy régi ismerőssel. Némi tiszteletet természetesen tanúsítok irányába, hiába, az „együtt töltött” néhány év nem múlik el nyomtalanul, főleg, ha azok az évek rajongással teltek. De én felnőttem, ő meg egyre szarabb regényeket ír. Jó tíz éve nem vettem tőle könyvet, ami meg véletlenül a kezembe akadt, az felejthető.
A Duma Key-ért sem adtam pénzt, kölcsönbe érkezett hozzám és a várakozásaimnak tökéletesen megfelelt. Rendkívül olvasmányos, olyan mesélős, végtére is ezért szeret(t)em Kinget. Ellenben a történet lapos, ijesztgetőfaktora minimális. Puszta perverzióból a kötet utolsó tíz százalékát el sem akartam olvasni, úgysem érdekelt a befejezés.
Elsőre a Rémkoppantók ugrik be, mint a legutolsó King, ami igazán tetszett; kedélyesen hömpölygő, túlirt, SF-szálakkal megerősített remek. Döbbenten fedeztem fel a Duma Key első lapjain, azóta hány kötete jelent meg a mesternek – aztán elborzadtam, bevillant a minőség-mennyiség összefüggés. Közülük csak egy, a Tom Gordon, segíts! került a kezeimbe – nem hagyott mély nyomot, már azt se tudom, ki a rosseb a címben szereplő pacák.
A Duma Key (ez egy sziget neve, a Florida Keys tagja – már amennyiben nem csak King zavart fantáziavilágában létezik) azért élvezhető, a kinges rétestésztaszerű történetszövést (ez aztán a képzavar) kedvelőknek főleg, de a sztori nulla, hovatovább erőltetett. Hol van már Andy McGee? A Panoráma, Carrie, vagy a nagy, büdös bernáthegyi? Elmaradtak. Stephen erősen leszálló ágban van. A könyv egy tisztes iparosmunka, semmi több, feladat kipipálva, jöhet a számlára az újabb milla. Pont az hiányzik belőle, ami Kinget naggyá tette, az őrület első kézből való átadása, ami egy művészt kiemel a tömegből, amitől egyedi arcot kap a dolog. Az a bizonyos, átlagemberből hiányzó tényező, a nem-normalitás, ami, ha tehetséggel párosul, csodálatos dolgokra képes.
A Duma Key központi témájaként említhető festészet nem a szokott értelemben jön elő: egy fószer baleset következtében egy karral kevesebbet mutathat fel, festészeti tehetségből annál többet. A képei persze furcsák – mit furcsák! – természetfeletti erejük van, ahogy főhősünk is szembesül vele. Ez az erő csuda dolgokat művel, de az a kérdés, tudja-e uralni Edgar. Mert folyton nő, és előbb-utóbb eljön a katarktikusnak szánt befejezés – ami sajnos leginkább az unalmas és sablonos jelzőkkel illethető.