A hippikorszakban születtem. Biztos sok előnye van e ténynek, ellenben én egy komoly hátrányt voltam kénytelen elszenvedni. Történetesen közvetlen felmenőim is hippinek gondolták magukat, így kézenfekvő volt a kis Szabolcskát a lázadás jegyében harcba küldeni.
A szembenállás többféleképpen jelentkezhetett, rajtam szerencsétlen módon a hosszú haj viselésének átka csapódott le. Apám (a főhippi) tabuként kezelte a hajnyírás fogalmát, és bár ma már nem érint közvetlenül, megkésett Lennonként még manapság is akként kezeli, nem véve észre, hogy még Szörényi Levente is a rövidre esküszik jó húsz éve. Azonban a hetvenes években még szimbiózisban éltem a szüleimmel, és ők, gondviselőként legfeljebb a szemöldök vonalában engedélyezték a fejszőrzet ritkítását, ami idétlen apródfrizurát eredményezett.
Akkor még természetes-szőke voltam; s mikor ártatlan, aranybarna szemeimet a nagyvilágra nyitottam, mindenki áhítattal rebegte: milyen szép kislány!
Persze, furcsa volt, hogy a többi zsivány rövid hárét viselt, de megnyugtatott a tény, hogy a szüleim a Világ Legokosabb Emberei, és tudják, mit csinálnak. Amikor a haverok arról faggattak, miért e hosszú haj, csak tudálékosan mosolyogtam, holott fingom se volt, miért kell lánynak látszanom.
Ahogy múltak a nyolcvanas évek, egyre kevésbé viseltem a szülői terrort. Bár otthonról tudtam, hogy felnyírt frizurát csak a buzik hordanak, azért megkísértett a gondolat, hogy miként állna nekem Dave Gahan haja. A kilencvenesekben aztán kipróbáltam, és úgy is maradtam.
Tehát mikor nemrég anyám azt kérdezte: ugye hagyjátok Mártonka haját hosszúra nőni, válasz helyett a nullásgépért nyúltam.
Mert tudjátok: az ész a fontos. Meg a haj.
