Végre új kiírás, végre lehet újra toptízes listákat kitalálni.
És végre ismét olyan kategória, ahová tudok is írni valamit.
A Legjobb SF könyvek, novellák, szerzők; azaz a műfaj színe-java kerül terítékre, remélhetőleg az előző fordulónál magasabb részvételi aránnyal. Nem tudom, más blogger hogy áll e témában, a magam részéről nagy belső örvendéssel egybekötve nekikezdek.
Az új kiírás legelső kategóriája a kedvenc hazai SF szerzőkre kíváncsi. Ugyan a szabályzat nem rendelkezik a sorrendről, de sikerült a legnehezebb, talán legtöbb vitát kiváltó kérdést tenni az első helyre. Nehéz, mert az alkotók egy része itt van köztünk. Nehéz, mert az alkotók másik része nincs itt. Mindegy, kívülállóként talán könnyebb dolgom van listát alkotni, mint egy rendszeresen ide írogató, egyébként aktív SF szerzőnek.
Innen nézve úgy tűnik, kétfelé bontható a hazai SF-élet: a társadalmunk szinte minden területét kettéosztó rendszerváltozás számomra is mérföldkő: ha minőségre, mennyiségre nem is, de valamiféle időrendi szempont szerint elkülönül a két éra. Az én generációm számára fokozottan; boldogult gyermekkoromat még ott töltöttem, felnőttnek nevezhető létezésem az új módi szerint alakul.
A fenti tétel a SF szempontjából a következőképpen érhető tetten: a „nagy öregek” más megítélés alá esnek. Mondok egy példát: lehet-e Botond-Bolics Györgyön számonkérni a Vénuszt illető tárgyi tévedéseket? Ugye nem. Ha azonban László Zoltán ma az Esthajnalcsillagon élő szárnyas lényekről írna…
Apropó László Zoltán. Ő ugye a magyar SF új reménysége, és személyében meg is kezdem a pontozást: 17 egységet adok néki, regényei, valamint az általam olvasott novellája alapján (ami a Galaktikában jelent meg).
Rögtön utána jelölöm Brendon Hackettet, alias Markovics Botondot. Ugyan egyetlen elolvasott Hackett-mű után (a Poszthumán döntés) felelőtlenségnek tűnik 13 ponttal jutalmazni, jusson eszünkbe: a toptíz egy igen szubjektív műfaj, ami abszolút pillanatnyi állapotokat tükröz. Az új generációból csak kettejüknek adtam pontot. A miértekről nem írok, elvégre ez egy kedvenc-lista 
(pár éve a solaria.hu-n vitába keveredtem egy illetővel, aki[nek akkori véleménye] szerint a hazai SF halott. Akkor azt válaszoltam: csak tetszhalott, és feltámadásra vár. Most úgy tűnik – legalábbis a fenti versenyzőket tekintve –, hogy nekem volt igazam).
Kikerülhetetlen tényező Nemere István. Rekorder írónk a SF műfajában is letette névjegyét: a Terra, a Holtak harca, a Mintha ember lennél, a Triton-gyilkosságok, és még számos (számtalan?) fantasztikus regény írójáról beszélünk. Bár írásainak színvonala az utóbbi években megkopott (vagy csak én öregedtem ki az ifjúsági regényekből ), tizenévesen nagyon sok boldog, olvasással eltöltött órát köszönhettem neki. 14 pont.
Hasonló helyzetben van Lőrincz L. László is. Korai kötetei sokkal magasabb színvonalat feltételeztek, mint a végeláthatatlan, egykaptafás Leslie L. Lawrence-kötetek. A tipikus LLL-olvasó már el is felejtette az olyan kivételeket, mint az Üvöltő bika, a Föld alatti piramis, vagy a Nagy kupola szégyene, és az új smithandwessonos sztorira vár (egy dedikáláson a mögöttem álló matróna döbbenten nézte a Kozmoszos könyveimet, alig értve, mi a frászt keresek én ott). 14 pont jár LLL-nek is.
20 egység adatik Zsoldos Péternek. Talán vele kellett volna kezdenem a nagyöreges részt, de a könyvespolcomon előbb jöttek szembe a többiek. Zsoldos SF-életműve könnyen áttekinthető, és szinte csak remekműveket tartalmaz. Nekem a Holtak nem vetnek árnyékot az egyik kedvencem; azért emelem ki, mert sokaknak éppen ez a mű lóg ki a sorozatból – negatív irányban. A belőle készült rádiójátékkal rongyosra hallgattam a hangkártyát.
Adok 8 pontot Szentmihályi Szabó Péternek, főleg az „Isten halott” novellájáért, a maradék hatot Gáspár Andrásnak tartogattam, a „Kiálts farkast!”- ért.
A végén jutott eszembe Dévényi Tibor (a Hová tűnt Artúr?, valamint a Pannónia Űrbázis remekművekért), miatta újra kellett osztanom a pontokat. Tehát levontam X-től ötöt, meg Y-tól még négyet, és össze is jött DT 8 pontja .
