Az egyik legelső bejegyzésemet a kedvenc könyveimről írtam. A toptízes kötetekről, más megfogalmazásban. A lista kilenc könyvet tartalmaz, egy híján tízet; nem mintha pontosan ennyi elemből kell állnia a halmaznak, de azért kilenc az mégsem tíz. Egy híján.
A darabszámot a véletlen szülte, semmi szándékosság nem volt benne, hogy kvázi nyitva hagyom a dolgot – ugyanis a többi toptíz listán sem tíz darab akármi szerepel. És mégis, a kilenc most kiegészült, mintha direkt intéztem, volna így.
Már régóta vadásztam egy könyvre, amit a legtöbb sf-rajongó kötelező olvasmányként jelöl meg. Ritka kiadvány: talán a kevés darabszám, talán a regény valóban mestermű mivolta teszi, hogy nehéz beszerezni. Persze beszerezhető, csak nem voltam hajlandó kifizetni érte négy-ötezer forintot, amennyit például a Vaterán kérnek egy-egy példányért.
A szerencse végül mellém szegődött. Imádom a bolhapiacokat, sf-gyűjteményem nagy részét a pécsi vásárban szereztem be, meglehetősen nyomott áron. Titkon valami nagy fogásra számítottam a kaposvári vásártéren is, ahová egy tavaszias délelőttön látogattam el. Előtte is volt már erre példa: tavaly egy vadiúj Š 100 karburátorral tértem haza a somogyi megyeszékhelyről.
Egy könyvkupac tetején láttam meg. Már indultam volna a standtól, de még utoljára vetettem egy pillantást a rakásra. Pár lépést még tettem, aztán elgondolkodtam: vajon az előző napon elfogyasztott tetemes mennyiségű bor juttatott el a következő stádiumba (látomások), vagy tényleg jól olvasom a borítót. Jól olvastam.
- Mit kér a könyvekért? – kérdeztem.
- Kettő-ötven és ötszáz között vannak – hangzott a válasz. A kezdés jó.
- Ez például mennyi? – mutattam a kívánt portékára. Igyekeztem unott hangot megütni, miközben a szívem a torkomban dobogott.
- Hát az mondjuk kettő-ötven.
Hozzácsaptam még egy Le Guin-kötetet, és elhoztam őket négyszázért. Otthon nekiálltam, és kiolvastam. Tényleg nagyon jó.
A könyvet, Orson Scott Card Végjátékát tán nem is kell bemutatnom. Nem is akarom, egy pár soros leírás képtelen visszaadni belőle bármit is. A fülszöveggel szintén így érzek – amellett, hogy cseppet sem irigylem a megalkotóját – bár végül is leírja, miről szól Ender játéka, bár kábé annyit ad vissza a hangulatból, mintha egy pörköltreceptből akarnánk következtetni a várható gasztronómiai élményre.
Már csak egy bajom van. Card folytatásokat is írt a Végjátékhoz, ezek egy részét ki is adták hazánkban. Az egyik meg is van, szerencsére, mert per pillanat 6800-as ár szegődik mellé a Vaterán. A harmadik állítólag szintén nehezen beszerezhető, ami szintén vaskos árcédulát jelent, a negyedik viszonylag gyakori és elérhető.
A harmadikra tehát vadásznom kell, ami ugyan nagyon élvezetes elfoglaltság, de nem akarok újabb öt évig várni a könyv-toptíz tizenkettedik tagjára.
